Kezdjük azzal, hogy semmi bajom a motorosokkal - még a robogósokkal sem -, és ha úgy adódik, próbálom segíteni a közlekedésüket. Teszem ezt annak ellenére, hogy életemben nem motoroztam, robogót is talán ha kétszer vezettem, és ha apai tekintélyem elegendő lesz rá, a gyermekeim sem fognak több időt motorizált kétkerekűn tölteni. Bár nagyjából sejtem azt az életérzést, amit motoron, robogón él át az ember, és kicsit irigylem is, magam és szeretteim épsége ennél nekem fontosabb. Kollegámmal többször beszélünk róla, hogy egy sikeresen végigvitt élethez mennyi rengeteg szerencse kell; nos én a motorozást már fölösleges kockázatnak tartom. Ezzel együtt elfogadom, hogy van, aki ezt másképp gondolja ...

Itt egy példa, amihez hasonlótól mindig kicsit jobb lesz a kedvem. Meglátom a tükörben, lehúzódok, hogy elférjen, elhalad és veszi a fáradságot, hogy megköszönje. Ennyi! Nem is kell több! (Az már csak hab a tortán, hogy mikor mellém ért, kiderült, hogy rendőr volt.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.